Egy nálunk nem őshonos, de díszfaként egyre gyakrabban előforduló, vitalitással teli fa, ami az irodalom szerint nagyon gyorsan nő, tavasszal csodás virágokkal kápráztat el, jól tartva a nagyméretű rovarokat is. Állítólag jó bútorfa, és –éppen nagy növekedési erélyének köszönhetően- gazdaságosan előállítható tűzifa.
Ilyesmiket olvastam róla, amikor 12 évvel ezelőtt egy kb. 4 méteres példányt ültettünk a kertünkben.
Sajnos, nem jött be, némi tavaszi zöldülés után –nagy reményeinket cáfolva- megadta magát. Az ok az óta sem derült ki, talán kicsi volt a földlabda, szakszerűtlen az átültetés, vagy egy valamikori meszesgödör fölé ültettük (frissen vásárolt háznál akár ilyen meglepetés is érhet). Ki tudja. Feleségem viszont AKARTA a császárfát, így jött a következő. Most már óvatosan kisebbet ültettünk „úgy is hamar megnő” jelszóval.
Nos, ettől kezdve minden „előírás szerint” zajlott. A fával kapcsolatos jó tíz éves tapasztalataink:
A fiatal hajtásokon ez a fa könnyedén nevel akár fél métert meghaladó átmérőjű leveleket, ha meg termőre fordul, az egy méteres virágok is normálisnak számítanak, amiket ráadásul levélbontás előtt hoz, így jó években az egész fa egy hatalmas virágcsokorként pompázik. Az ifjanti hév elmúltával a levelek az idősebb ágakon már kisebbek lesznek, de egy ifjító metszés után minden kezdődik előröl, a gyorsan növő új hajtásokon ismét hatalmas leveleket nevel a fa. Nálunk egy, éppen termésekkel teli időszakban lecsapott nyári szélvihar csúnyán megszaggatta a koronáját, ezért tavaly áprilisban igen erősen visszavágtuk az ágait, gyakorlatilag függőlegesen megfeleztük azzal a céllal, hogy lejjebb hozzuk, és kicsit szétterítsük a koronát. Az egy szezonban kinevelt új ágak 2-3 méteresre nőttek, és már első éves korukban virágot (most még csak kezdeményt) is neveltek.
És itt álljunk meg egy pillanatra. Ennek a fának az az egyik különlegessége, hogy a virágait már ősszel előkészíti, hogy tavasszal a lehető leggyorsabban, a levélbontás előtt virágba borulhasson. Minden egyes elemi virágot egy termetes zöldborsó méretű önálló burokba készít elő, amiknek a szőrös felületű burka védi aztán télen át. Ahogy a képen látszik, itt éppen egy kevés hó is besegít a szigetelésbe, de általában mínusz 20-25 fokig ezzel nem szokott gond lenni. Egy-egy –akár ötvennél is több virágot csokorba fogó- virágbuzogány hossza akár háromnegyed méter is lehet, ha a fa jól érzi magát. A húszcentisnél kisebb már kimondottan csenevésznek számít. Áprilisban aztán a barna burkok fölpattannak, teret adva a lilás virágoknak, hogy azok a tavaszi fényben teljes szépségükben pompázhassanak, vendégül látva a nagyméretű rovarokat, dongókat is, akik kényelmesen beférnek az akár 4-5 centisre is megnőni képes, illatos harangokba.
Aztán a virágpompa elmúltával kibomlanak a levelek, a megtermékenyített virágok helyén pedig megjelennek az apró bogyók, amik elég gyorsan fejlődve hamarosan változtatnak az addig jellemzően égnek álló buzogányok állásán, egyre gyarapodó súlyukkal rendre föld felé csüngő irányra kényszerítve azokat.
Ilyekor ezek –messziről nézve- olyanok, mint egy túl méretes szólófürt. Aztán a zöld bogyók lassan megbarnulnak, és érés után súlyukat veszítik, csak egy törékeny maghéj marad, azon belül pedig a magok, amik majd a következő szezonban kipotyogva adnak esélyt az új magoncok kelésének, amikből –jó körülmények között- őszre 50-150 centis fácskák nőnek, akár 2 centis törzsátmérőt is elérve. Mivel nálunk a fa környékén ez nem lenne praktikus, cserepezni szoktam a magoncokat, de ez elég inhatékony, mert egy szűk cserépben sokkal lassabban fejlődik, nem tudja „leküldeni” a gyökerét, csak sínylődik. Júniusban, miután az aktuális magoncok elajándékozásán túl voltam, a maradékok egyik kis cserépben levő példányát föltettem a pince oldalára, ahol aztán locsolgattam más „neveldében” levő virágokkal együtt. Októberben aztán valaki bejelentkezett, van-e csemete, gondoltam, a nagyobbak mellett ez is jó lesz, és elballagtam levenni a helyéről, de nem jött. Egy ásóval „segítettem kicsit”. Mint kiderült, a kb. 20 centis cserépből 40-80 centit ment le a cserép alján kitörő gyökérzet, illetve a folytatás bent szakadt, ahogy az a fotón látszik.
Kicsit vissza a termésére...
Talán ez az egyetlen, ami negatív számomra. Ha a fa jól érzi magát, gyorsan, és nagyra nő, ezzel együtt a színpompás virágzást bő termés követi, ami viszont nagy súlya miatt gyakran letördeli az ágakat, eltorzítva a koronát. Ezt a veszélyt fokozza, ha a termés érése közben jön szélvihar. Ilyenkor a korona –sajnos- könnyen károsodhat. Hogy ezt elkerüljem, ha időm engedi, teleszkópos metszőollóval le szoktam szedni az elérhető fürtöket, de ez elég sziszifuszi, hiszen itt egyrészt mázsákról, másrészt nagyrészt elérhetetlen magasságokról beszélünk, ráadásul a –számomra a komposzton kívül- teljesen haszontalan bogyók még ragadósak is, ami nem fokozza az élvezetet.
A kertben ugyan jó árnyékot adó díszfa funkciója van, de az áprilisi visszavágás módot adott a tűzifa képességeinek a tesztjére is, amire februárban került sor. Nos; annyi már a fűrészelés, majd kályha készre aprítás során kiderült, hogy könnyen vágható és könnyen hasítható, azaz sokat kínlódni nem kell vele, nem egy gyertyán, vagy birs. Lehet, hogy februárra még nem száradt ki eléggé, az általam megszokott bükk és cser mellett nem igazán versenyképes, bár a könnyűségéhez képest egész jó parazsat ad, azaz ha valaki tűzifaként számol vele, kiváló növekedési erélye miatt mégis jó választásnak tűnik. Ezt erősíti a fantasztikus sarjadási képessége. Egy tőben kivágott fa tavasszal tőről újrasarjad, őszig akár 3-4 méteres új fát nevelve, azaz a következő vágás akár 5-6 év múlva megtörténhet. Hasonlót hazai viszonylatban az akác tud ugyan, de sokkal-sokkal kisebb növekedési eréllyel. És végül még egy pozitívum, ha valaki díszfaként gondolkodik császárfában. Míg pl. egy nyírfa hosszú heteken, akár hónapokon ad takarítani valót hol a termése, hol az elhúzódóan hullatott levelei miatt, addig a császárfa -jó esetben- az első fagyos éjszaka után ledobja a leveleit, amit aztán gyakorlatilag egy munkamenetben össze lehet szedni, utána ezzel már szinte semmi gond.